Élőhely

Kilenc nap telt el a nyaralásból. Éppen elegendő idő arra, hogy elfelejtse az ember a munkahelyi hajtást, a sorállást az ebédlőben, a csúcsforgalomtól beduguló belvárost az irodai órák után. Itt csak fekszem a forró és fehér homokban, időnként csak éppen annyira csúszom beljebb, hogy a fejem az árnyékban legyen. Ma szerencsém van, találtam egy fát, amelyik egészen közel áll a tengervízhez, így a fejem árnyékban, a lábam a vízbe áztatva tarthatom.
Így gondolkodok. Nagyon kényelmes tevékenység ez, közben elszenderedek időnként, aztán utána ott folytatom a töprengést, ahol abbahagytam. Amikor kijöttem, meghagytam a boynak, ha látja, hogy alszom, akkor ne zavarjon, amikor félóránként körbehordozza a szigeten a hűtött frissítőket.

A hátamon fekve lazítok tehát. A tengervíz óvatos hullámzással a combomig nyomul, meg-megemeli a lábaimat, mintha a víz tetején feküdnék. Elrévülök tőle, a szemhéjaim majdnem teljesen összezáródnak, csak egy keskeny résen látok ki.
Kisebbfajta kétmotoros gépet érzékelek a távolban. Lusta vagyok kinyitni a szemem, nem is érdemes. Hangot nem hallok, innen tudom, hogy a révületemben mozizok, a gép valójában nem most repül erre. Ráközelítek az elmémmel. Négyen ülnek belül kényelmes fotelokban, hűtött italokat emelgetnek az arcuk elé párás falú poharakban. Mindegyikük komoly, de feszült az izgalomtól. Amott beljebb mintha én ülnék.
Ráközelítek.
A langyos tengervíz megemeli a csípőmet. Csak egy kicsit, aztán vissza is engedi. Halk morajlás, lassú, ütemes hullámzás. Ahogy magamra közelítem a gondolati képet a képzeletbeli repülőben, óvatosan átcsusszanok valami réveteg alvásba, a repülőgép pontokra bomlik és felszívódik arany ködben.

Amikor felébredek, a tenger vize már csak a bokáimnál tocsog, kis gödröt vájt a sarkam, ahogy mozgatták a hullámok. Nézem, mint aki soha nem látott még vizet, de a tudatomat még szívja visszafelé az álom. Tompa, érdekes félelem kerül elő bennem.
Nem lemaradni. Itt a soha vissza nem térő alkalom. Elszakadás és szomorúság.

Ez marad vissza az álomból, de sajnos nem emlékszem rá tovább. Pedig a kettő együtt, a nyugis alvás a tengerparton meg ez a mély sodrású álom maradandó emlék lenne. Később visszavisz a szállóba az automata kisbusz. Halk, ügyes kis szerkezet, a talajba süllyesztett sínen fut körben a szigeten. Az ajtónyitó szerkezet a hangommal azonosít, belépek a lakrészembe és vinném tovább a tengerparti hangulatot. “Illat: esti óceán” – adom meg a rendelést a szellőztető rendszernek, mire végzek a zuhannyal, már enyhe sós-fűszeres illat lepi helységet.

Két üzenetem van a postafiókban, egyik emlékeztető a vacsorarendelésről, a másik nekem szól, a nevemre. A rendeléssel célszerű igyekezni: két papírvékony szelet nyers hal hűtött dinnyével, szőlővel és friss vízzel. A legnagyobb luxus a víz, még egy ilyen osztályon felüli szálló sem tartja mindenhol készleten.

Nézem a másik értesítést: meghívó rendkívüli éjszakai programra, ha jövök, a szálló vendége vagyok. Téma: ritka életforma élőhelyének bemutatása testközelből. Ingyenes, feltétel a bejegyzésmentes egészségügyi kártya és életbiztosítási igazolás megléte. Nekem van mind a kettő. Ellenőrzöm azért.

Visszadobom az asztalra a kártyáimat, közben erőset szippantok az “esti óceán” illatból, a lakrészem levegőjéből. Amíg a fejem újra a képernyő elé fordul, képeket látok a tudatomban: fehér, kétmotoros repülő a horizonton, a sarkaim tocsognak a fehér homokban megülő tengervízben. Nem lemaradni, ez most vissza nem térő alkalom. Kis szomorúság még. Aztán a képek, érzések visszavonulnak.

A meghívás kapóra jön. Megyek, számoljanak velem – írom a választ az üzenetre. Szinte azonnal érkezik a visszajelzés: a vacsora után a Tengermélyi Varázs teraszon várnak.

Lendületesen megvacsorázom, hamar elfogy az étel. Jóformán többet rágok a gyümölcsön, a halszeletek elomlanak a számban, mint a szósz. A friss víznek fura, semmihez nem hasonlítható tiszta íze van, legalábbis más, mint az egyébként felszolgált konzerv-vizeknek.

A Tengermélyi Varázsról elnevezett terasz a tenger alá nyúlik be, három oldala és a teteje a víz alatt van, mint a lábfej a papucsban. Randevúk helyszínének tökéletes lenne, most éppen kong az ürességtől. Három férfi üldögél az elválasztó fal előtt és bámulja a kinti látványt, a lábbelim tompa surranásainak hangjára felém fordulnak. Nagyon vártak már, mondja az egyik. Éppen indulnánk is, ha azokat a papírokat még ellátom a kézjegyemmel. Irkálok rájuk, ezen ne múljon.

Átgyalogolunk az elektromos busz állomásához. Kint már sötét, de fülledt meleg van, ugyanaz a levegő csap meg, mint a lakrészemben nemrégen. Hamar jön az automata járat és kivisz minket a repülőtérre. Innen repülőgéppel érdemes utazni mindenhová, nincs sok variáció. Közben mindenki szótlan, kérdésre lehetőség sincs. Figyelem az útitársakat, de sem az öltözködésükből, sem a viselkedésükből nem derül ki, hogy melyikük szervező és melyikük utas. Felveszem én is a stílusukat: ülök szótlanul és nézem a tengert, ahogy elsuhanunk mellette. Éjszakai program, vajon mit fogok belőle látni?

Zökken a jármű, megállunk. Egy érzet kúszik a tudatomba: fehér, kétmotoros gép igyekszik a horizonton, a sarkam pedig toccsan a langyos tengervízben. Ugyanazt a fehér, kétmotorosnak tűnő repülőgépet látom most is, de most sötétben, a kifutón állva. Három óriási reflektor világítja meg, amíg odaérünk hozzá. Felmászunk a lépcsőn, az ajtóban terepszínű kezeslábast, sapkát és sötét színű napszemüveget nyomnak a kezembe. Útközben öltözzön át – mondja az alak, és már adja a mögöttem lévőnek ugyanazt a csomagot.
A gép belseje háziasnak hat, vastagon párnázott, kör alakban lerakott fotelokat találunk a megszokott ülések helyett.

Elém áll egy férfi, kopasz és alacsony. Üvegpoharat nyom a kezembe, valami sötét színű, hideg ital lötyög benne, bepárásodik tőle a pohár fala. Mindenkinél van egy ilyen, az alacsony kopasz üdvözlésre emeli, és felhajtja. Az út során a fogyasztás a cég ajándéka.
A másik férfi a nevemen szólít, felsorolja az adataimat, és megnevezi a dédnagyapámat, a fajtáját is. Érdekes ez így, de bólintok rá, miért ne, valósat mondott végig.
Ketten vagyunk utasok, derül ki most végül. Ugyanígy felsorolja az útitársam adatait is, de nála anyai nagyapját említ, fajtával. Ha nekik ez fontos..?!

Szemügyre veszem a másik utast: európai, világos bőrű, magas ember. Északinak nézem, keményen, ropogtatva beszéli a világnyelvet. Azt kérdezi éppen az alacsony kopasztól, hogy az éjszakai programhoz minek a napszemüveg? Ez mondjuk engem is érdekel. Ahová megyünk, ott nappal van – válaszolnak neki. Logikus, persze. Én megkérdezhetném a kezeslábast, hogy miért terepszínű, de a program helyszínén majd úgyis kiderül biztosan. Ez egy állami tisztségviselőket utaztató cég, nem szoktak hibázni, még nagyon kicsit sem. Az éjszakai repülés és az ital bágyaszt, elalszom a fotelban. Amikor óvatosan megráznak, ébresztésképpen, már világosodik az ég alja. Négy-öt órát repülhettünk. Ahogy eszmélek és helyezkedek az ülésben, a gép ereszkedni kezd.

Valami világvégi helyen érünk földet. Nem is repülőtér ez, hanem csak egy repedezett betoncsík a hegytetőn, amire leszállnak a repülők. Miután megállunk a kifutón, udvariasan, de határozottan megkérnek minket, hogy vegyük fel a terepszínű kezeslábast, a sapkát és a napszemüveget. Így teszünk, én jobb híján a másik ruhámra húzom rá.
A gép mellett üres katonai terepjáró vár ránk. Egyik kísérőnk a kormány mögé ül, a másik italt tölt nekünk a hátsó ülésen. Elindulunk, a nap állásából következtetve észak-nyugat felé. Egyiken se szólunk, bámuljuk az ismeretlen tájat, isszuk az italunkat.

Sokáig autózunk, bár fogalmam sincs, hogy hol járhatunk. Az út olyan helyeken visz, ahol még véletlenül se látunk embert, állatot vagy bármi más, emberre utaló jelet. Az autó vezetője igyekszik szórakoztatni minket, és sikerül is neki hangulatot teremteni a vigasztalan zötykölődés közepette.
Több mint két óra hajtás után megáll velünk az autó, alacsony kopasz kísérőnk megkér, hogy az út további részének zavartalansága érdekében most végezzünk el minden tennivalónkat, ha szükségét érezzük. Mi félrevonulunk, ki-ki elintézi a dolgát. Amikor visszaülünk a kocsiba, már sem ital, sem hangulat nincsen, kísérőinken érezhető valamiféle ideges feszültség, de igyekeznek leplezni. Még egy órát robogunk az autóval, éppen sokallni kezdem, amikor félreállunk egy kiszáradt vízmosásnál, és leállítják az autót. Közlik, hogy innen már gyalog megyünk tovább, hiszen nem messze vagyunk. Mi az útitársammal egymásra nézünk, egy gondolaton vagyunk: jó tréfa és felejthetetlen élmény lenne, ha egyszerre itt magunkra hagynának. Túlélőpróba.
Azt se tudjuk, melyik kontinensnek melyik országában vagyunk.
Haladunk előre. Számításaim szerint legalább nyolc kilométert gyalogolunk, amikor kísérőink megkérnek, hogy ettől a ponttól kezdve ne beszéljünk, ne köhögjünk, és egyáltalán mindenféle, hanggal járó tevékenységet mellőzzünk, ne lépjünk kövekre, és ne kortyoljuk az ásványvizet se hangosan. Nagyon óvatosnak kell lennünk.

Közeledünk az élőhelyhez.

Már kezd érdekelni a dolog valóságosan is, vajon hová visznek bennünket?
Egy jó órát gyalogolunk így, szinte halálos csendben. A növényzet egyre sűrűbb, időnként teljesen áthatolhatatlan erdős szakaszokon kell haladni, de ezt is a legnagyobb csendben. Aztán az elöl haladó kísérőnk felemeli a kezét és megáll. Int, hogy hasaljunk a földre. Mindenki lehasal. Néhány percet fekszünk így a fűben, és elkezdünk előre kúszni – lassan, óvatosan. Nem csapunk zajt, már kezdjük megszokni a dolgot.

Egy meredek hegygerinc széléig kúszunk, egészen a széléig. Bokrok nőnek itt, közéjük furakszunk. A vezetőnk mutatja, hogy egymás mellé fekve dugjuk a bokorba a fejünket, közben folyamatosan az ajkai elé teszi a mutatóujját, így mutatja, hogy csendben legyünk. Egyébként is halálos csend van, a természet sem ad ki magából hangokat, ahogy máskor szokta.

Lassan, nagyon óvatosan, milliméterről milliméterre tolom magam előre. Valójában csörtetnék és nyomakodnék, ahogy csak lehet, mert a kíváncsiságom az egekbe szökött a hosszú utazás alatt.

A látvány, ami a szemünk elé tárul, megdöbbent, felzaklat, az elevenembe talál, és bennem éles pengeként forog körbe. Egészen belülről indulva keserédes hullámokat kelt tudatomban az érzés. Szélső kísérőnk a mellette heverő útitársam fülébe súg valamit, ő ugyanígy felém fordul, és a fülem felé igyekszik, hogy továbbadja nekem is az információt. Közben mindegyikünk az elénk táruló látványra mered.

Előttünk a völgyben kis házikó áll. Fehér falú, nádfedeles épület. A háta mögött tavacska, nádassal a szélén. A ház kéményén gólyafészek, éppen most száll a fészkére a madár. Oldalt, az udvaron idős, bajszos ember fejszével fát hasogat lassú csapásokkal, közben fütyörészik. Fekete, gubancos szőrű fekete kutyája a ház sarkától figyeli.
Megsemmisülve fekszem ott a bokor tövében, és szomorúan, keserűen nézem ezt az embert. Most már tudom, mi ez az élőhely, dühöng bennem a felismerés. A mellettem fekvő a fülembe is súgja, megilletődöttségtől elakadó hangon: az utolsó magyar.

© Barta Zoltán 2010.05.09. – Adatkezelés
Megjelent A Főnix Dala című folyóirat 2010. júniusi számában.

Vélemény, hozzászólás?