Amikor valami jó történik

Az ember ösztönösen is megérzi, amikor valami jó történik vele, még ha az elsőre nem is tűnik annak. Ezzel a dologgal, ami most velem megesett, ez lépésről-lépésre végigkövethető. Írásaim minőségének ellenőrzésére magam ötletéből kiindulva már régebben is alkalmaztam azt a módszert – amelyet aztán később írástechnikai szakkönyvekben olvastam -, amely az elkészült művet több-kevesebb időre a fiókba javasolja helyezni, hogy aztán később elővéve más szemmel olvashassuk el, stilisztikai, szerkezeti megoldásokat újra tudjunk gondolni. Ez a határidő nélkül dolgozó szerzőknél rendkívül jól tud működni, de ha belépne a “mikor tudod küldeni, tegnapra kellett volna”-kategória, ez nyilván ebből kiesik.
Van egy-két olyan regényem, amelyek szinte teljesen elkészültek, de annak ellenére a fiókba helyeztem őket, hogy nincsenek befejezve. Ennek az volt az oka, hogy hiába lennének belőlük akár közkedvelt könyvek a boltok, a könyvtárak és a nappali szobák polcain, egy fontos rész-elem hiányzott belőlük: abban a formában nekem nem tetszettek. Ez nálam kizáró ok a közreadás folyamatában.
Egyik regényem évek óta futott a memóriám hátterében, mígnem két hete, november közepén úgy ébredtem a hajnalok hajnalán, hogy megvan az a része, eleme a történetnek, amitől már nekem is tetszeni fog, bár az olvasóknak nemigen tűnt volna fel a hiánya, de az, hogy mégis belekerült, szinte észrevétlenül feldobja az egészet. Így aztán kialakult az a helyzet, hogy egy háromszáz oldalnyi regény-alapot egyrészt újra kellett strukturálnom, másrészt az új szerkezetet kiegészíteni az oda illő információkkal. Ez a folyamat körülbelül azt jelentette, hogy az anyag közepét az elejére, az elejét a vége elé, a végét megváltoztatva középre kellett helyezni, mindezeket új, a történet lényegére vonatkozó fontos információkkal összekötni. Még mielőtt belekavarodtam volna az átrendezésbe, szépen minden összeállt, hogy úgy mondjam, magától. Ha valaki már építette át belülről a házát, az tudja, hogy miről van szó.
A végeredmény most már nekem is tetszik. Sőt, a folyamat, amivel ezt elértem, az volt az egészben a legjobb, hiszen éreztem: most valami jó történik.
2014 tavaszán olvashatják.

Mostanában ennyien olvasták: 996

Hasonló bejegyzések:

Első mondatok

Közreadott novelláim első mondatai:

Úgy tért vissza az öntudatod, ahogy a kirakójáték utolsó darabkáját a helyére illesztik. (Add vissza az aurámat!)

Egy férfi életében többször is elkövetkezik az a pillanat, amikor meg kell mentenie a világot. (Ágyú az udvaron)

Nyomozói pályafutásom alatt szinte alig dolgoztam olyan ügyön, amelyet eredménytelenül zártam volna le. (Áldozatok)

Izzadva ébredt már hajnalban. (Anomália)

Teljesen átlagos napnak indult, ami arról készült szólni, hogy a városba szakadt ember hazautazik vidékre, a Karácsonyt eltölteni. (Csengőszó)

Köd szitált a nyaka és a gallérja közötti résbe, a hideg nedvesség megragadt a csupasz bőrén, a zubbonyán, mindenütt. (Egy nap a háborúban)

Kilenc nap telt el a nyaralásból. (Élőhely)

Szendrei szerette az őszt, annak minden bújával-bajával, kellemetlenségével együtt. (Karnyújtásnyira a város)

Arany csík szűrődött át az ablaktáblák alatt, és a szembelévő falra vetült. (Körkörös hullámok)

Sarat taposva várakozott odakint. (Magnitúdó)

Negurilassia igen nehezen bírta a csekély fényt, ami tulajdonképpen egyáltalán nem volt kevesebb, mint máskor, mégis szokatlan volt számára. (Negurilassia)

Kék, rugalmas anyagból készült csipke-alsóneműt húzott lefelé centiről-centire egy tökéletes testről, amikor megszólalt a telefonja. (Szerencsésen megoldott bűnügy)

Hátamat egy kidőlt, moha-lepte fatörzsön megvetve feküdtem a sűrű aljnövényzetben. (Sátai Füzetek – A visszatérő)

A helyiség falán óra jelezte a pontos időt, negyedóránként egyet-egyet füttyentett, egészkor pedig az órának megfelelő számban kakukkolt a szerkezetből kiugró madárka. (Ugrás hétfőn)

Mostanában ennyien olvasták: 1110

Hasonló bejegyzések:

Prospero gyöngyei

Kis játék – nagy karakterekkel. Milyen volt, hogyan élt Nagy Sándor, a Hódító, Nofertiti (Ehnaton fáraó felesége), Yohl Ik’nal (a maja Palenque egyik uralkodója) vagy akár Koppány – kisgyermekként? Hódításaikat, csatáikat, nevezetes tetteiket nem gyermekként vitték véghez, mégis talán érdekes arról írni (olvasni), hogy mely szálak mentén jutottak el gyermekkoruktól oda, amelyek alapján a fentihez hasonló felsorolásokban szerepelnek.
Történelmi személyeknek természetesen valós gyermekkoruk volt, az irodalom sokuk kezdeti éveit a tények – vagy a fantázia – alapján feldolgozta. Én nemrégen – különös álom által kapott ötlettől vezérelve – késztetést éreztem egy kitalált hős gyermekkorának jellemző szeletéről írni, mivel meggyőződéssel éltem át azt, hogy az a bizonyos esemény csak így, és sehogy máshogyan nem történhetett meg.

Mindezt tehát meg is írtam, de eléggé újszerű módszernek tartom ahhoz, hogy csak úgy kitegyem a novellát a többi közé.
Hogyan vált lehetségessé ez az egész? Íme az elv, amelyre mindezt alapítottam és amellyel aztán dolgoztam:
Ha a gondolat teremtő erejét elfogadjuk, és miért ne tennénk, hiszen  a művészet körülöttünk mind-mind erre példa, akkor a képzelet által teremtett karakterek sem csak egy pontban léteznek a közös tudatmezőben. Életük, körülményeik, tulajdonságaik és főleg kigondolóik hozták létre őket, akik a karakterek számára teremtő istenként funkcionálnak kitalált világaikban. Mielőtt elmerülnénk a szerzők által létrehozott különféle mesterséges tudati univerzumok sokaságában, igyekezzünk elfogadni azt az ideát, hogy a megírt (megénekelt, stb.) kitalált személyek létrejöttének is oka van, valamint korábbi életük és sorsuk, sőt: ha szerzőjük nem küldi a sírba őket, akkor bizony jövőjük is – az adott gondolati síkon. Ezek az időszakok akár szerzői, akár mentális technikákkal kutathatók és megalkothatók, itt egyiknek a részleteire sem térnék ki bővebben.

Ezek után ismerkedjünk meg az én célszemélyemmel: Prospero-val.

Shakespeare utolsó színműve A vihar 1611 körül íródott.
Központi alakja Prospero, Milánó törvényes hercege.

Az értő olvasó számára másoknak emberi gyarlóságukkal való szembesítésével, a megbocsátás kegyének gyakorlásával egyenértékű Prospero alakja – a mágia mesteri szintű alkalmazása mellett.
Mit kell még tudnunk róla? A vihar rövid leiratából megismerkedhetünk vele, ha a színmű eddig kimaradt, feltétlenül olvassák el, az eddig mulasztók számára itt található.

Prospero-ról tehát:
A mágia és a bölcselet tanulmányozása mindig is jobban vonzották, mint hercegi hatalmának gyakorlása. Ezt kihasználva öccse, Antonio – Alonso nápolyi király segítségével – elűzi őt trónjáról: Prospero-t hároméves leányával, Mirandával egy törékeny csónakon a tengerre vetteti. A csónakba Prospero mágikus könyvtárát is belerakatja, hogy az elüldözött testvér minden nyoma eltűnjön Milánóból. Egy mediterrán szigeten érnek partot, ahol rajtuk kívül csupán képzeletük fura teremtményei, illetve Caliban, a sziget előző tulajdonosának, Sycorax boszorkánynak a fia (egy primitív, durva lelkű vadember), valamint Ariel, a barátságos kis szellem él. Telik-múlik az idő, Prospero könyveiből tovább tanulmányozza a mágiát. Eközben Caliban szemet vet Mirandára, de a liliomtiprást Prospero megakadályozza, Caliban-t végül megtöri, és uralma alá vonja az egész szigetet. Miranda később, a boldog vég bekövetkeztekor Ferdinand, nápolyi királyfi hitvese lesz.

Hamarosan – isteni igazságszolgáltatásként – a sziget felé hajózik Alonso és kísérete. Vitorlásukra Prospero elemi erejű vihart varázsol, amely így a tenger fenekére süllyed. A hajótöröttek természetesen a szigeten érnek partot, ahol – némelyek már halálukból visszatérve – igencsak elcsodálkoznak meglepő menekülésükön.
Csodálkozásuktól csak a megdöbbenésük nagyobb, miután azzal szembesülnek, hogy e sziget Prospero birodalma, méghozzá a mágián alapuló és az által működtetett birodalma. Rettegés lesz úrrá rajtuk, attól tartva, hogy a volt herceg bűbáját felhasználva bosszút áll bűnösön, ártatlanon.
Prospero viszont immár felülről szemléli az egész helyzetet, és megelégszik annyival, hogy szembesíti ellenségeit bűnükkel, híveit kitartásuk gyümölcsével. Neki elegendő az, hogy az ellene vétők belátják tettük következményét és hatását, Prospero erkölcsi és mágikus nagysága előtt emberileg megsemmisülnek, szégyenüket átélik, tettüket átértékelik.
Prospero úgy véli, hogy immár elérte célját az élethosszig való mágia-tanulással, így – ahogy mondani szokás – varázspálcáját a szegre akasztja, de e csodálatos földről talán nem is kívánkozik el, így belső megérzéseire és vágyaira bízza azt, hogy visszatérjen-e a szárazföldre, vagy maradjon inkább mágikus birodalmában, a szigeten.

A színművet remekül feldolgozta Peter Greenaway a Prospero könyvei című filmben (vagy itt), amely mű aztán további hullámokat vetett a témában teremtett világóceán felszínén, elég itt például a Prospero Könyváruházról említést tenni.

Shakespeare nem tért vissza A vihar után, mágikus birodalma mélyére húzódott, e darab után visszavonult, soha többé nem írt színműveket.

Prospero viszont természetesen tovább él, nemcsak a színműben, hanem más szerzők és tudományos szakemberek munkáiban is. Néhány bizonyság erre:


A britek mindeddig egyetlen, 1971-ben felbocsátott műholdja, a Prospero.


Jan Siegel könyve, a Prospero gyermekei, amely témájában nem, de ihletettségében valóságos örököse Shakespeare művének.

Kanyarodjunk vissza ezek után a bejegyzés céljához. Prospero tehát kétséget kizáróan megszületett, a fentiekben láthatjuk, hogy különféle formában tovább is él, leszármazottai lettek, tárgyakat neveztek el róla – nyilván nem véletlenül. Milánói főhercegsége idején már úgy ismerhettük meg, mint a bölcselet és mágia tanulmányozóját.
Igen ám, de mi vezette oda, hogy e tudományokkal foglalkozzon?
Talán egy gyermekkori emlék?
Kivel – kikkel – találkozott a gyermek Prospero, akik a mágia útjára vezérelték? Minek hatására alakult ki benne ez a gondolkodásmód?

Erről álmodtam, majd aztán további késztetés hatására írtam meg az általam elképzelt (így már a közös tudatmezőben is meglévő) előzményeket Prospero gyöngyei című novellában.

Később olvasható lesz majd itt.

Mostanában ennyien olvasták: 1200

Hasonló bejegyzések:

Halálközeli élmények a fiókból

Öt évvel ezelőtti gyűjtésemet találtam meg a fiókban – úgynevezett halálközeli élményekről. Ahogy visszaemlékszem a dologra, furcsának találtam, hogy a közel másfél ezernyi ügyfeleim tömegében minden előzmény nélkül egyszerre ketten is beszélni kezdtek erről a témáról a jelenlétemben. Megdöbbentő helyzet volt beszélgetni velük, és egyáltalán meghallgatni ezeket az embereket személyesen, miközben máskor könyveket olvastam ugyanerről a témáról távoli kontinensek megfoghatatlan, beazonosíthatatlan esetközlőitől.
Az én alanyaim két szomszédos faluban éltek Eger mellett. Nem ismerték egymást, ezt megfelelő szövegkörnyezetben elhelyezett, finoman irányított kérdésekkel derítettem ki. Eleinte csak érintőlegesen, később egyre részletesebben beszéltek az élményeikről. Mindkét ügyfelem egyszerű, ahogy mondani szokták: kétkezi ember volt, akik a saját élmény- és tapasztalatrendszerükön át ülepítették le történetük lényegét. A közvélemény reakcióit ismerhették, mert mindketten megengedték, hogy írjak róluk, de azt kérték, hogy beazonosításukra alkalmas adatot ne közöljek. Így tettem.

Olvassa el a két rövid beszámolót a halálközeli élményekről >>

Mostanában ennyien olvasták: 844

Hasonló bejegyzések: