Barkóföldön
Irta Schmidt Attila
Budapesti Hirlap, 1926. április 4.
(Szöveghű, normalizált részletek a cikkből)
Magára hagyjuk Dédes várának busongó romját, hol a képzelet beleringatott a múlt fényének ragyogásába. A zöldpázsitos dombon legelő nyájak kolompja, a kékes völgyben füstölgő gépek egyhangú zakatolása, a falusi udvarházak hétköznapi életének zaja visszaszólít a jelenbe. Élvezzük a barkóföld alpesi, acélos levegőjét. Alig akad torzóhazánkban oly kevéssé ismert népcsalád, mint a barkó. A palócok egyik ága, de érdekes tájszólásuk — bár sok szavuk, kifejezésük a palócokéra emlékeztet —, és feltűnő ruházkodásuk elüt amazokétól.
Apró falvaik a Rima alsó folyásától majdnem Egerig húzódó, egymást szüntelen felváltó meredek hegyhátak legtöbbször keskenyre szorított völgyeiben húzódnak meg. Ez a vallásos, iparkodó, józan, bizonyos tekintetben naiv nép békében élt a honfoglalás óta, mikor itt hazát lelt. Ellenséget nem látott. Még a tatár sem merészkedett ide a völgyek semlyékes* lápjai, az erdők rengetegei, a feneketlen vízmosásoktól szaggatott hegyhátak útvesztőjébe. A népmonda szerint csupán a gömöri barkóvidék északi határa látta a kutyfejüek ördögi vigyorgását.
A barkóságnak kincsekben nem dúskáló, de nyugodalmas életét gyászos vészbe borította az Úrnak 1567-ik esztendeje. Dédes várát a vitéz, de éhes őrség kénytelen átadni. Éjjel a vár a benne pihenőre tért sokezer törökkel a levegőbe röpül. Ali a békés falusi népen tölti bosszúját. Az egész vidék irgalmatlan feldulása, a porig égett falvak bűzös füstje, öregek lemészárlása, fiatalok rabszíjra fűzése kíséri útját. Nem marad itt épségben emberkéz alkotása. Borzalmas idők. Az éhségtől sápadozó, az ijedelemtől remegő nép az erdőségekben vonja meg magát a gyilkos rablóhad elvonulásáig. Ekkor írja a csernelyi plébános várkonyi paptársának: Meglátogatta az Úr az ő népét. Mindenünk oda, megvesz bennünket télen az Isten hidege.
Ali Putnoknak tart. Bosszúja még mindig versenyt lángol lengő lángszakállával. Átlép a Sajón, Putnok palánkvárát fölégeti, lakói kolduskenyérre kerülnek. Őrjöngő pusztításában megállítja a hős Serédi Gáspár és egy merész rajtaütéssel a vidékről elűzi.
A barkóföldön azóta béke honolt. Népe a világtól távol, csöndes elvonultságban pergette egyszerű élete filmjei. Feneketlen sáros útjait nem járta idegen, a kevéssel beérő barkó nehezen mozdul ki falujából. Ráillett az a mondás, hogy születik, dolgozik, meghal anélkül, hogy a kultúra nemes gyümölcsét megízlelné. Ezeket a mostoha gyermekeket magukra felejtették, az úri nép csak választás előtt állott vele szóba, mikor a barkó “cibarból pipázott”.
Igavonó barmát hihetetlen módon kíméli. Bolhai Bera szántani indul, befogja a két ökrét s ő a szekér után ballag egy nagy köteg szénával a hátán. Izzad, csak úgy roskadozik a teher alatt. Boldogult atyám, aki szeretett évődni ezekkel a jámbor emberekkel, rákiáltott, hogy ilyen-olyan mulya Berája, miért nem a másik két ökör viszi a szénát? Bera komoly válasza ez volt: Huz még az ma, Uram, eleget.
Ez az ittfelejtett középkor véget ér e század elején. A vasút uniformizáló ördögmasinája, de főleg a nagy háború nem csekély rést ütött a régi világon. Ritkul az analfabéták gyámoltalan gárdája. Jellegzetes tájnyelvük veszti sajátosságait. A nyújtott kettőshangzót, mint Beéla, Dezseő, saó stb. ritkán halljuk. A régi naiv közszellemet lassanként elaltatja a világot járt fiatalok tudatosabb életfelfogása. De hosszú még az útja a sokszázados mulasztás pótlásának. Mikor lesz még ez a különben dolgos, takarékos, emberséget mutató nép újságolvasó? Mikor áldoz könyvekre, a csekély értékű naptáron kívül?
Az idő kezdi a férfiakról lemállasztani a fehér ködmönt és ruházatuk egyéb sajátos darabjait. A gyöngébb nem galériája itt is konzervatív. Ünneplőjük a rikító színek kimondhatatlan tarkaságával ékeskedik. A vasárnapi misére rangosan lépkedő lány hajába különféle szinü szalagok vannak fonva, kék bársony pruszlikját narancssárga, haragos zöld, tűzpiros szinü betétek, zsinórzat díszíti, kiegészíti e tarkaságot a kávészinü selyemszoknya, a piroscsíkos harisnya, míg feketeorru zöld bársony cipőjén széles kék szalag büszkélkedik.
A legősibb borsodi barkó falu Sáta. Szerényen megvonul a putnoki szárnyvasút mentén egy völgykatlanban. A faluvégén meredek hegyoldalnak támaszkodik egy ősrégi tornyos kastély. Építésének ideje, régi gazdáinak neve ismeretlen. Némelyek szerint Csák Máté építtette, majd Axamith** zsebrákjai garázdálkodtak benne. A néphit is rablótanyáról beszél. Földalatti tágas folyosóját néhány éve falazták be. Egy fenyves-övezte park közepéből büszkén tekint végig a falun, mintha egykori gőgös urai ma is meg-megsuhogtatnák pálcájukat szegény jobbágyaik felett. Mindaz már a múlté. A sátai falusi polgár manapság nem szalmástetejü viskóból, hanem tükörablakos, palával fedett, kényelmes házából lesi a fellegek járását.
* semlyékes – mocsaras, ingoványos, süppedékes
** Peter Axamith, „politikai okból” rablóvezérré vált huszita (cseh) felvidéki haramia, többnyire Kassa és Jászó környékén tevékenykedett a XV. század második felében, mígnem Mátyás király kiűzte az országból
Mostanában ennyien olvasták: 1583